Korábban írtam Alkonyi László könyvéről és közzétettem egy remek könyvkritikát. Most szeretném ide beilleszteni
Borbély Zsolt Attila interjúját a szerzővel. A
Tokaj- iránytű borkedvelőknek 2009 c. kötet megvásárolható nálam nagy kedvezménnyel. Az évszám ne tévesszen meg senkit, a könyv nagyon jó és hasznos most is.
Az interjú az Erdélyi Naplóban jelent meg.
„Mi lehetne szebb feladat a magyar borászatban,
mint Tokaj felfedezése, őrzése és gazdagítása?”
A borról, nemzetről, társadalomról, földről, természetről, egyetemes érték- és világrendről kevesen tudnak a kellő lényeglátással, szintetizálóképességgel és szuggesztív erővel szólni. Ha ki kellene emelnem a csúcsokat, akkor élőszóban Kaló Imre, az írásműfajában pedig Alkonyi László vinné el a pálmát. Lapunk a nemrégiben Alkonyi Lászlót kapta mikrofonvégre, akinek a Borbarát várható megszűnésével véget ért egy alkotói korszaka. Az organikus közösségi problémákra igen érzékeny borszakírót tőzsdeszakírói múltjáról, a „hogyan továbbról” és szíve csücskéről, Tokajról kérdeztük.
Hogyan lesz a tőzsdeszakíróból borszakíró?
Ha röviden kell válaszolni, akkor egyszerű a dolog: a sörtől mindig elaludtam. Ha hosszabban, akkor kissé terjengős lesz a válasz.
Csapjunk bele, kíváncsian hallgatlak...
Nem jellemző a történet, de mint konkrét eset is igazolja, megeshet. A ’90-es évek első felében a tőzsde kapcsán egészen közelről láttam azokat a technikákat, ahogyan szétosztották az országot, s ahogy - mint valami „gazdasági szükségszerűség” - egész társadalmi réteg alakult ki, amely ebből a folyamatból nagyon jól élt. Lényegében ömlött a pénz az országba, s a privatizáció közelében meggazdagodók valóban azt hitték, hogy ez így van jól. Nekem azonban meggyőződésemmé vált, hogy nemcsak a tőke megszerzéséért folyik a harc az országok között, hanem az alkotó életet élni tudó, a jövőben is gondolkodni képes emberekért is.
A tőzsde, a tőkepiac persze fontos, de erős kultúrájú, öntudatú társadalom nélkül nem növeli, hanem elfogyasztja az alkotó, hinni képes embereket – erre elég hamar rájön az ember, ha túl tud nézni a bankszámláján. Mint ahogy azt is sejteni lehetett, hogy a magánosítással nem fognak könnyen megállni, a gyárak után előbb vagy utóbb sorra kerülnek a közüzemek, a föld, az oktatás és az egészségügy is: teljes közösségi létünk. Mindeközben persze már ott lebegett a jövőképben a nyugati civilizáció pusztulása, a magyar társadalom végleges elsorvadása, amelyek ugyan nagy szavaknak hatnak, de ma már kézzel is tapintható közelségbe kerültek. A pátosznál egy fokkal rosszabb, amikor a félelmek igazolódni látszanak.
Nos, egyértelműnek látszott, hogy kell találni egy pontot, amiben a társadalom gazdasági, kulturális és a természeti értékei szintetizálódni tudnak, ahol megállítható a rombolás. Számomra ez a bor volt. A borban mélység és magasság, bűn és ártatlanság, tudomány és művészet, természet és technológia, egyén és közösség ötvöződik. Az is egyértelmű volt számomra: ha megkaptam az élettől és a közösségtől - amit magyar nemzetnek neveznek - a lehetőséget, hogy egy kevés extrabevételhez jussak, akkor ezt vissza kell juttatnom, mondjuk egy borújsággal, aminek támogatását, értékeléseit nem lehet megvenni, amiben a legkisebb termelő is nagyobbra nőhet a legnagyobbnál.
Könyveid közül három is Tokajhegyaljáról szól, a Borbarátban mindig is kiemelt téma volt Tokaj. Miért?
Tokaj a magyarság létének bizonysága. Tulajdonképpen azon csodálkozom, hogy miért nem ismerték ezt fel vezető politikusaink. Pontosabban szólva, sok ilyen táj van, hiszen akár Kolozsváron, Nagyváradon, Torockón, Aradon, Székelyföld bármely városában járok, s még hosszan sorolhatnám, mindig úgy érzem, itt csak mi tudunk élni. Mások csak vannak. Mégis Tokaj valamiért különleges. Itt született a magyar nyelv, a protestantizmus: Tarcalon és Tordán egy időben mondták ki a vallásszabadságot. Hegyalja ezer szállal kötődik Erdélyhez és a Felvidékhez. Itt együtt lüktet, él egész Magyarország, innen indultak a szabadságharcok. A Tokaji a szabadság bora – ezért is lett ez a címe első Tokaj-könyvemnek. Rögeszmémmé vált: ha Tokajból tudunk sikert kovácsolni, semmi – szó szerint - semmi sincsen veszve. Ám, ha Tokajt sem tudjuk felmutatni a világ számára, akkor semmire sem vagyunk képesek. Tokajban a rendkívül mély hagyományok és a ma is különleges természeti adottságok révén – ugyan hosszú és keserves úton járva, de - önmagunkká válhatunk.
Ehhez persze valóban fel kell ismernünk múltunkat, hibáinkat és persze erényeinket. Fel kell fedezni az épületeket, egymást, a bort és a termőhelyeket, a dűlőket is.
Miért fontos lemenni a dűlőkig?
Számtalan oka van. Erre egy egész könyben kerestem a magyarázatot, nehéz is röviden válaszolni. Vannak filozófiai, történelmi és gyakorlatias okok is. Mindenek előtt azt kell megértenünk, hogy hatalmas értéknek vagyunk a birtokában azzal, hogy a mi kultúránk önkéntelenül is megszemélyesíti a földet. Nevet adunk a kaszálónak, a rétnek, a partoldalnak és természetesen a szőlődűlőnek is. Mi nevén szólítjuk a földet, minden kis rezdülésében, minden önálló megnyilvánulásában. És ez fontos, hiszen termőhely és bor ugyanazon egyediség két megjelenési formája. Amikor egy tokaji egyesületnek ki kellett találni a jelmondatát, nem véletlenül fogalmaztam így: „Amikor a bort iszod, a szájaddal csodálod a tájat, amikor a tájat nézed, a szemeddel kóstolod a bort.” A borkészítésnek, mint művészetnek a megszemélyesített termőhely nyújtja az egyik legnagyobb védelmet.
Másrészről, a termőhely egyediségének kultusza több száz éves hagyományra tekint vissza Hegyalján. A világ első zárt borvidéke és első dűlőbesorolása is Tokaj-hegyaljáé. Miért ne térnénk vissza saját gyökérzetünkhöz, amit a XVIII. század végén elengedtünk?
Harmadsorban nagyon gyakorlatias okok is erre kényszerítenek minket. A kifinomult dűlőstrukturában a kis embernek sokkal több a lehetősége. Ha mondjuk egy tanárember munka után kijár az egy hektárnyi szőlőjébe dolgozni – ami egy két hektáros dűlőben van - akkor majdhogynem monopol helyzetben van. Nem kell a száz hektáros nagybirtokkal versenyeznie, hiszen ő nem egyszerűen Tokajit készít, hanem annak az egyedi dűlőnek a borát. Egyedi maradhat, így munkája, hite, szorgalma sokkal könnyebben érvényesülhet, mint egy monolit, tagolatlan borvidéken. Nézzék csak meg a páratlan dűlőszerkezettel rendelkező Burgundiát, ahol a ma is élő falvakban néhány hektár az életképesség határa. És nézzék meg azokat a borvidékeket, ahol nincsenek dűlők: üres falvak és nagybirtokok uralkodnak a tájon. Az embert kell védeni, az alkotni képes embert. Hát ezért kell lemenni a dűlőkig.
Mennyiben áll meg egy Burgundia - Tokajhegyalja párhuzam?
Szerintem tökéletesen. Egyiket sem kényeztette el a történelem, nem vezettek közvetlen víziutak tőlük a világ nagy felvevő piacaihoz. Egyik sem jött volna létre hit nélkül, s mivel nem önmagában a piac hozta őket létre, kultúrává válhattak. A piac ugyanis nem arról dönt, hogy mi az érték, hanem arról, hogy mit képes megérteni a fogyasztó. Nos, ez általában nem túlzottan sok. Azok a kultúraépítő borvidékek, amelyek a megfelelő időben, megfelelő ideig, megfelelő távolságban tudták tartani a piacot ahhoz, hogy felépíthessék saját kultúrájukat.
Azt hiszem, nemcsak a dűlőkben gondolkodás miatt, hanem ezért is rokonlélek Tokaj és Burgundia.
A borszakma a kilencvenes évek második felében az ún. aszú-háborútól volt hangos. A Borbarát akkor egyértelműen letette a garast az egyik oldalon, sőt, bizonyos mértékig generálója is volt a tisztázó vitának. Hogy értékeled az akkori történteket, különös tekintettel arra, hogy végül is Titeket igazolt az idő, ma azokat a borászokat tartja legtöbbre a szakma – Szepsy Istvánt és általában a Tokaj Reneszánsz Egyesületben valaha megfordult borászokat - akik mellett Ti álltatok ki elsőként?
1990-es évek derekán, végén folyó aszúháború volt a hőskorszak, amikor még szinte minden tabutéma volt Hegyalján. A törvényi háttér alapján ugyan már egy igazi, természetes édesborokat készítő borvidék képe derengett fel, a hamisítás azonban a gyakorlatban hatalmas volt. Nem lehetett beszélni az alkoholozásról, a hamisításról, a rossz beidegződésekről. Sőt! A rossz beidegződések egy részéről még nem is tudtunk, még hosszú munka előtt álltunk, hogy felfedezzük egy kicsit magunk körül a világot. Nehéz, de felemelő évek voltak. Igyekeztünk minél nagyobb erővel a korrekt termelők mellett részt venni a küzdelembe, főleg azért, mert az akkori borsajtó nem sokat látott a borvidéken folyó munka hátteréből. Amikor az évtized vége felé egy cikkünkben megírtuk a színfalak mögötti jelenségeket, kitört a botrány: „hazaárulók” lettünk, a „külföldiek bérencei”, „megosztók”. Mégis: azt hiszem, ott azzal a cikkel nagyon sok minden eldőlt, és többé már nem lehetett elkendőzni a hamisítások tényét. Szerintem azzal az írással a korrekt termelők javára fordult meg a háború sorsa. Szépen, lassan megkezdődtek az átállások a korrekt termelők mellé.
A Borbarát persze rengeteg befolyásos ellenséget szerzett. Egyébként az az érdekes, hogy sokan tisztában voltak a Borbarát szerepével, s azzal is, hogy nem lehet pénzzel befolyásolni a lapban megjelenteket. Bármilyen nagy volt az ellenünk folyó kampány, az igazán nagy baj az volt, hogy nem illeszkedtünk jól a képbe. Volt, hogy azok terjesztették a lefizethetőségünket, akik tudták, hogy az ellenkezője az igaz, mert hiába próbálkoztak lefizetésünkkel. De a legfontosabb az volt: Tokaj megnyerte az aszúháborút. A többi, egészen egyszerűen nem érdekelt minket.
Tényleg vége a a Borbarátnak? Hogyan tovább?
Igen, vége. 15 évig úgy írtunk, hogy egyetlen PR cikk sem jelent meg a Borbarátban, egyetlen háttéralkut sem kötöttünk. Az egész csapat – amely szerintem a legfelkészültebb, legalaposabb műhely volt az országban – hitt abban, hogy az írással feladatunk van. Ki kell mondani tényeket, amiket senki nem mer kimondani, át kell törni értelmetlen, káros beidegződéseket, mert enélkül a magyar borászat soha nem lehet sikeres. Mindez persze hatalmas konfliktusokkal jár, de ma sem csinálnám másképpen. Meggyőződésem, hogy csak így lehet előre jutni. Soha nem féltünk kiállni reménytelennek látszó helyzetek, kicsi birtokok mellett, ha igazuk volt, ha jót tettek, ha előremutatóan dolgoztak. Soha nem féltünk szembe menni nagy tekintélyű birtokokkal, ha egyéni érdeküket a közösség elé tolták, ha nem olyan jó borokat készítettek, mint amilyennek mondták azokat. Ebből a szempontból sem tőke, sem istenivé emelkedett tekintély nem volt akadály. Amikor eldőlt, hogy megszűnünk, csak azt tudtam mondani munkatársaimnak: akármilyen nagy volt az értetlenség körülöttünk, nekünk 15 évünk már adatott, hogy hitünk szerint cselekedjünk. A többségnek egyetlen ilyen éve sincs.
Szerintem nem szabad arra alapozni életkedvünket, hogy a jó munka előbb vagy utóbb meghozza anyagi jutalmát. Ez nem feltétlenül van így. Sőt, még az erkölcsi megigazulásra sem szabad bizton számítani. Én inkább azt tapasztaltam, hogy azok, akik értetlenül bírálják az embert, néhány év múlva – amikor rájönnek tévedésükre – gondolkodás nélkül átveszik azt, amit tegnap támadtak, és igyekeznek a háttérbe szorítani azt, akivel szemben hibáztak. Az illető ugyanis számukra súlyos zavaró tényező. Azt hiszem, ezt az érzést erdélyi magyarok pontosan ismerik. Ettől azonban nem szabad elkeseredni, de tanulni kell belőle: az emberek mindig így működtek.
Az a legfontosabb, hogy legyenek szép és fontos céljaink, hogy ne a harag, hanem a jobb keresése határozza meg mozdulatainkat. Aki ugyanis igaz dolgok ellen harcol, az hamissá lesz, aki jó dolgok ellenlábasa az rosszá válik, aki a szép ellen hadakozik az megcsúnyul. Nincs hát fontosabb dolgunk, minthogy a nagyszerű dolgok mellé álljunk. S mi lehetne szebb feladat a magyar borászatban, mint Tokaj felfedezése, őrzése és gazdagítása? Valahogy így lesz tovább.
Borbély Zsolt Attila
